Babits Mihály: Jónás könyve
1. Rövid bevezető összefoglalás
A költő 1938-ban vetette papírra ezt a lírával ötvözött elbeszélő költeményt. Babits az Ószövetség hasonló című könyvéhez fordul, s annak történetét több helyen módosítva fogalmazza meg a szellem emberének kötelességét a “világ hatalmai” ellenében, a kiállás feltétlen parancsát az európai kultúra és humánum mellett, az erőszak és a bosszú elvetését. Az önironikusan megrajzolt Jónás dühödt prófétálásán kívül a világban szükség van a megbocsátó Isten kegyelmére is: ez Babits szellemi végrendelete a világégés előtt álló Európa és Magyarország számára.
2. Részletes elemző bemutatás
a., Keletkezési körülmények, nyelv, versforma...
Babits egész életében kételkedett küldetése értelmességében. 1930 után azonban, után megismerkedett Bergson filozófiájával, optimistább lett, és könnyebben elfogadta a lelki alkatával továbbra sem egyező prófétai szerepet és felelősséget. Ez nyilvánul meg a Jónás könyve című művében is. A költemény 1938 szeptemberében jelent meg a Nyugat hasábjain. Mit tehet egy ilyen politikai helyzetben a költő? - ez volt Babits kérdése. A válasz ez az elbeszélő keretbe foglalt lírai önvallomás, bibliai kép mögé rejtett szellemi önéletrajz lett. Jónás képe mögé rejtőzik Babits, de nem azonosul vele, csak problémáik azonosak.
A nyelvet a költő sok helyen Károlytól vette, ám ezt az emelkedett, felséges hangot sok helyen humoros, naturalista és népies, néha latinos kifejezések szakítják meg, groteszk hangot kialakítva. (Csak az első részben térek ki részletesebben a groteszk elemek bemutatására!) A groteszk szerepe, hogy távol tartsa Babitsot Jónástól, nehogy azonosítani lehessen kettejüket.
b., Az első rész - A bűnös akarat
Az első rész eseményei: az Úr parancsa, Jónás szökése, a vihar, Jónás tengerbe vettetése.
Már rögtön az első sorokban példát találhatunk a groteszkre: az Úr emelkedett hangon szólítja meg Jónást: “Kelj fel és menj / Ninivébe, kiálts a város ellen!”; Jónás azonban “rühellé a prófétaságot”- ez már humoros szóhasználat; s a szakasz pedig latinos hangon fejeződik be: “futván az Urat, mint tolvaj a hóhért”.
Jónás meglehetősen szánalmasan támolyog a hajón, “mindent kiadva”, amikor a kormányos belébotlik, s dühös kérdéseire válaszolva megismerkedünk Jónás gondolatával, “hozzáállásával” az isteni parancshoz:
“Mi közöm nékem a világ bünéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én.”
Így derül ki, hogy Jónást “Isten átka kergeti”, ezért nem fohászkodik a tenger lecsendesüléséért. A tengerészek nem tudják, mi pontosan ennek a zsidónak a bűne, de tudják, hogy “...nehéz a kő és nehéz az ólom,/ de nehezebb kit titkos súlyu bűn nyom.” Így kerül a feladata elől menekülő próféta a tengerbe.
Jónás bűne, hogy engedetlen volt, nem teljesítette az Úr parancsát. Nem igaz, hogy nincs köze a világ bűnéhez, mert az egyén nem határolódhat el a közösség vétkeitől. Ezt a világtörténelem eseményei is igazolják.
c., A második rész- A szenvedés
A második rész tartalma: Jónás a cethal gyomrába kerül, szenved, végül megszabadul.
Naturalista leírás mutatja be, hogyan “csusszan le” a próféta a cet hasába. Ám a cet, az Úr nevelőeszköze túlmutat önmagán, háttér-értelmet kap, hisz ez a gyomor a “szörny-lét belseje”, a “vak ringások eleven bölcseje”. Maga a szenvedés misztériuma van benne, az a titok, hogy az ember miképpen világosodik meg szenvedésében, hogyan jut el hányattatásában egy felsőbbrendű valami felismerésére, a hitre.
Jónás háromszor fohászkodik az Úrhoz. Az első kiáltásból nyilvánvalóan kiderül, hogy az Isten hatalmasságát megtapasztalva Jónás önbizalma mennyire megrendül:
“Én aki Jónás voltam, ki vagyok már?
Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?”
A második fohász Jónás hitének ébredése, az isteni akarat felismerése a szenvedésben:
“...a feketeség meghasadt előttem.
Éber figyelmem erős lett a hitben:
akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!”
“Sós hús lett belőlem” - mondja Jónás humorosan, ám ugyanakkor ez a “besózás” a rothadástól való megmentést is jelenti. A próféta a kilátástalan helyzet ellenére, reménykedik, sőt, teljesen rábízza magát az Isten kegyelmére: “...szemeim vak odva / nem szűnik nézni te szent templomodra”.
A harmadik felkiáltás már az önmagát Istennek adó ember fohásza:
“Csapodj, hát, csapodj, ostorozva bölcsen,
hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,
mert aki életét hazugságba veszti,
a boldogságtól magát elrekeszti.”
Jónás rájön, hogy Istennek célja van vele, felismeri az Úr válaszát a sok kérdésre: Isten akarja, hogy a próféta éljen, akarja, hogy teljesítse parancsait, hogy megbizonyosodjon hitében.
Így Jónás negyednap kikerül a cethal gyomrából. A kikerülés körülményeinek leírása naturalisztikus.
d., A negyedik rész: a tévelygés
Ez a rész nem bibliai történeten alapul. Babits kedves olvasmánya volt Szt. Ágoston Vallomásai, ez adott alapot ennek a fejezetnek.
Jónás tévelygésének első állomása “egy sátrakkal telt, csillagforma tér”. A próféta útja először a piacra vezet, s ott szinte önmagát is túlkiabálva hirdeti az Úr ítéletét. Ám ezek között, a teljesen leállatiasodott nép között csak teljes érdektelenséggel találkozik (Þ“Vásár a világ”- Arany János).
Jónás “másod estére másik térre ére”, a színészek közé. Meglehetősen komikusan lép a színre: “olyat bódult bozontos szája, / hogy azt hitték, a színre bika lép”. A színészi teljesítmény kap némi érdeklődést, de csak azok az asszonyok szegődtek kísérőül, akik valami borzongató különlegességet “szimatoltak” Jónás szokatlan alakjából.
Harmadnap prófétánk a “király ház elébe” ér. Ez az élvhajhász társaság a római szín hedonista ifjaira emlékeztet. Jónás csak egy újabb, talán végre szórakoztató produkció, beszéde csak majomkodásnak hat. Ekkor Isten küldötte hatalmas átkot mond Ninive minden lakójára. A részletes felsorolás Jónás kicsinyességét tükrözi. Ezután a próféta menekül a városból. A menekülés útja egy nagy határozósor, ami rendkívül érzékletessé teszi ezt a nagy rohanást.
A pusztában Jónás jogos felháborodással, de jogtalanul kér pusztulást a városra. A próféta nem menekülhet küldetése elől (lsd.: első rész...):
“mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér:
nincs mód nem menni, ahova te küldtél.”
Babits belső vívódását adja Jónás szájára. Nagy nyelvi lelemény, hogy nem tudni, Jónás felkiáltása kiről szól: “Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!”. Jónás egybemossa sérelmét az Úr sérelmével. A próféta bosszúvágya óriási, ám a szörnyű látomás nem teljesedik be.
e., A negyedik rész - a bosszúvágy, a hiúság felbukkanása
Ebben a részben Babits tkp. saját bűneit tárja fel, ám ezek a bűnök ez egész emberiséget jellemzik: a bosszúvágy és a hiúság.
A bosszúvágytól égő Jónás csalódik, mikor Ninive várva-várt vége nem következik be, óriási dühvel fakad ki, sérelme miatt istenkáromlásra vetemedik: “...most szégyenben hagytál! (…) hazudott az Isten!”. Jónás nem tudja, hogy más a végtelen Isten időszámítása:
“Előttem szolgáim, a századok,
fujják szikrám, míg láng lesz belőle;
bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de jő helyette más…”
A véges életű ember szerepe az isteni tervben a ráhagyatkozás a végtelenre. Végül ez meg is történik, de hogy prófétánk idáig eljusson, az Úr példázatként egy tököt teremt. Groteszk, hogy az isteni példa ilyen komikus növénnyel adatik elő. “Örüle Jónás módfelett a töknek”, ám mikor a tök elszárad nevetséges módon éktelen haragra gerjed. Isten ekkor nyitja fel Jónás szemét:
“...Te szánod
a tököt, amely egy éjszaka támadt
s egy másik éjszaka elhervadott;
amelyért kezed nem munkálkodott;
(…)
És én ne szánjam Ninivét, amely
évszázak folytán épült vala fel?
(…)
A szó a tied, a fegyver az enyém,
Te csak prédikálj Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak új Ninivék
(…)
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi
az én szájamban ugyanazt jelenti.”
Jónás hallgat, nyugvópontra jut a mű, tartós igék (“nyúlt el”, ”ballagott”…) erősítik ezt a hatást. Bár a jelzők (“szörnyü”, ”roppant”…) vészjóslók, sejthető, hogy ez a rettenetes világ talán túléli a gonoszságot.
3. Jónás imája
Babits Mihály 1939-ben függesztette műve végére líraiságában rendkívül megrendítő ars poeticáját.
A költő művét egy grammatikai metaforával kezdi, figyelemfelkeltéssel:
“Hozzám már hűtlen lettek a szavak...”
Ezt rögtön kétféleképp is értelmezhetjük: egyrészt Babits betegsége miatt elvesztette beszélőképességét, másrészt már nincs benne az a lendület, az a vitalitás, ami az artisztikus szecesszió korszakában jellemezte őt.
A mű második fele egyetlen, 20 soron át kavargó óriási versmondat, ami mondandójával szétfeszíti a ritmikai határokat, mintha a költő mindent egy lélegzettel szeretne elmondani. Babits Jónás módjára Isten szolgálatába ajánlja magát, erre utalnak a következők:
“Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret...”
“bár (...) Tőle volna szabva a rim...”
“szent Bibliája lenne verstanom”
“mint Ő sugja...”
Babits keresi annak az embernek a hangját, aki leszállt “a kínoknak eleven/ süket és forró sötétjébe”, hogy mielőtt végleg eltűnik ismét szólhasson. A költő zaklatottságát érzékeltetik az éles enjambement-ok, haláltudata sürgeti, nem tudja, hogy “az égi és ninivei hatalmak” engedik-e, hogy beszéljen vagy meg kell halnia, mielőtt teljesíthetné végre felismert küldetését.
