Petőfi Sándor: Ars poeticák

Valamennyi írónk közül Petőfi életrajza a leginkább ismert. A márciusi ifjak vezéreként és március 15-e egyik hőseként, majd az 1848–49-es szabadságküzdelem mártírjaként a nemzeti legendárium egyik központi alakja lett; a múlt század ötvenes-hatvanas éveitől ő jelentette a magyarság számára a nagybetűs Költő fogalmát. Élete legalább annyira kultusz tárgya lett, mint a költészete.A rendkívül érzékeny és már korán önállóságra kényszerülő fiatalember maga választotta magyarságát is, művészi hivatását is. Különösen szerencsés pillanatban lépett fel: a reformkorban alakultak ki tulajdonképpen a folyamatos irodalmi élet keretei; a „korlátlan lehetőségek” ideje volt ez, amikor a szépliteratúra tájékozódási és vonzási köre kicsi és könnyen áttekinthető volt; a hazai nyelv és irodalom művelése nem csupán kulturális ügynek, hanem hazafias tettnek számított; a klasszicista ízlés uralmát megtörő romantikus áramlatok rohamosan növekvő társadalmi-politikai érdeklődést tudhattak maguk mögött; a népiesség pedig viszonylag széles társadalmi-irodalmi mozgalom volt, amely Petőfit országos szinten tette ismertté és népszerűvé. Csak amikor eltért ennek normáitól (először A helység kalapácsa című művével), kezdődtek ellene támadások, s bár politikai radikalizálódása szűkítette inkább, mint növelte híveinek körét, indulása előnyeit mindvégig élvezte

A természet vadvirága (1844)

A vers 1844 decemberében jelent meg a Pesti Divatlapban, a következő megjegyzés kíséretében: „Dardanus-féle kritikusaimhoz”. Az Életképek egyik korábbi számában ugyanis ezen az álnéven jelent meg éles támadás Petőfi (és követői) „durva, parlagi” nyelve, „botrányos” kifejezései ellen, őt magát pedig a cikk „verébfi”-nek titulálja. (Hasonló kritikákat írt Nádaskay Lajos és Poór Jenő.) A természet vadvirága hasonló hangnemben válaszol a támadásra, s intonációja indulatosságával megerősíteni látszik a kritika megállapításait. Lényegében ugyanazt az álláspontot foglalja el, mint A helység kalapácsa: az életszerű, természetes, „korláttalan” költészet eszményét állítja szembe az élettelen, mesterkélt, „kényes” irodalmisággal.

A vállalt művészeteszmény részben a romantikát megelőző kor felfogására emlékeztet: a művészi szépet alárendeli a természetinek. A költő az „ép ízlést” természetes adottságnak, az esztétikai szabályok követését pedig „romlottságnak” tekinti – ebben a gondolatban már a romantikának is lehet némi szerepe. Tehát Petőfi esztétikai pozíciója itt még átmenetinek minősíthető.

Dalaim (1846)

Ez is ars poetica, jóllehet „seregszemlének” tűnik fel inkább: a költő tekinti át verseinek különböző típusait, csoportjait. Lényeges különbség A természet vadvirágához képest, hogy már elismeri a teremtő képzelet jelentőségét. Az első versszakban jellemzett daltípus a romantikus költészeteszményt valósítja meg, épp úgy, mint a Képzetem című vers (1845): „Az elsötétedett / Nap mellett elsuhan, (...) / És az én képzetem / Még ekkor sem pihen, / Hanem a legfelső / Csillagzaton terem, / S ott, hol már megszünik / Az isten világa, / Új világot alkot / Mindenhatósága ––”. E költői program természetesen nem új a magyar irodalomban sem, elsőként Csokonai kései ódája, A Magánossághoz fogalmazta meg s Vörösmarty emelte költészete alapelvévé. Petőfi már az ő eredményeikhez kapcsolódott.

De a romantikus költészeteszmény – mint azt a Dalaim is mutatja – csupán az egyik lehetőség Petőfi művészetében s távolról sem a leggyakoribb. A vers további szakaszaiban jellemzett verstípusok legalább annyira kötődnek alkalomhoz, mint a képzelethez. Téma, hangulat és értékszerkezet azonos mértékben határozza meg az egyes verstípusokat majd mindegyik esetben. A refrénben hangsúlyozott „teremnek” is azt sugallja, hogy az alkotás legalább annyira természeti, mint amennyire lelki jelenség.

Egy gondolat bánt engemet... (1846)

Petőfi legnépszerűbb jövendölés-verse, amelynek hitelét a költő személyes sorsa, mártírhalála látszott megpecsételni. (Barátja emlékét megidéző versében, az Emlényekben Arany János is az Egy gondolat...-ra hivatkozott.) E  hatás  alól  a tárgyilagos  tudós,  Horváth  János  sem  tudta  kivonni magát,  amikor  így  írt  róla: „Nincs költeménye Petőfinek, melyben magasabbra csigázott indulat lobogna fel, nincs költeménye, melyben indulatos személyessége tisztábban kimutatná erkölcsi forrását (...) Egyike költészete amaz égő csipkebokrainak, melyek közelségében leoldjuk saruinkat, mert közvetlen hatalommal éreztetik velünk a hely szentségét.” Valójában a zaklatott lélekállapotot lendületesen visszaadó rapszódia rendkívül feszes logikai ívre épül: a tematikus  egységeket (a prózai halál elhárítása – a fenséges halál áhítása – ennek  pontosítása: elesni a szabadságküzdelem végső ütközetében – a cél nagysága minősíti az áldozatot is) mintegy kontrakarírozza a modalitás (a megnyilatkozó választja halálát, a szabadságért elszenvedett áldozatot).

A XIX. század költői (1847)

Az „igéret földé”-nek jellemzőit Petőfi egyetlen egyszer adta meg, A XIX. század költői ötödik versszakában (különben megmaradt az általánosság szintjén): „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán...” Itt az elérendő célok között – a korabeli magyar állapotokhoz képest – páratlanul radikális gondolatot is találunk, az egyenlő elosztás követelményét. Mindez jól érzékelteti, hogy szándékai szerint milyen messzire ment volna el forradalmi elképzeléseiben. Ám amennyire radikális, annyira utópikus is e célkitűzés. S talán éppen azért kifejtetlen a jövő képe Petőfinél, mert valóságos politikai hatást akart elérni. A „jók és gonoszak” ellentéte nem hagy kétséget afelől, hogy a hallgatóság (az olvasó) kikkel azonosulhat.

A XIX. század költői több szempontból eltér a legjellemzőbb jövendölés-versektől. Azokban látvány és érvelés váltja egymást: „És mi az emberiség története? (reflexió) vérfolyam, amely / Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki... (látvány) Azt ne higyétek, hogy megszűnt már” (reflexió) stb. (Az itélet). A XIX. század költőiben kizárólag az érvelés játszik szerepet, s ennek egyhangúságát csak a megnyilatkozó én cselekvő részvétele, szenvedélyes felszólításai ellensúlyozzák („Ne fogjon senki könnyelműen / A húrok pengetésihez!”, „Előre hát mind, aki költő, / A néppel tűzön-vízen át!” stb.) A látnok nem ismerhet bizonytalanságot, kételyt, legfeljebb annyit, mint a vers zárlatában: „Talán az élet, munkáinkért, / Nem fog fizetni semmivel”, s ez után is nyomban következik a „de”, az áldozat értékének hangsúlyozása. Másutt még nyomatékosabb a kettősség; az áldozat riasztó nagyságát és a vállalás pátoszát kapcsolja össze: „Ez nagyszerű, de véres kor leszen. / És úgy is illik, hogy véres legyen!” (Levél Várady Antalhoz), „De legelső diadalma / Vértengerbe kerül. Mindegy” (Az itélet).

Hasonló kontraszthatás érvényesül a versek kifejezésmódjában is: a nyelvi-képi anyag romantikus jellegével szemben (melyben nem keveset köszönhet a Vörösmarty nagy gondolati költeményeiben megteremtett nyelvnek) a vers logikai-mondattani felépítése klasszicista módon retorizált. A romantikusan végletes képek – A XIX. század költői esetében a költői feladat értelmezése – és a klasszicista kidolgozottság kevert hangnemet eredményez, s ez is mutatja, hogy stílustörténeti szempontból átmeneti verstípusról van szó, amely a romantikára következő kor egyik lehetséges lírai teljesítménye.

Az apostol (1848)

Szilveszter története: példázat. Az elbeszélőt nem annyira az események, mint inkább hőse viselkedésének eszmei és érzelmi rugói érdeklik. Rendkívül nagy szerepet kap a meditáció, Szilveszter belső monológjai a költemény nyelvileg legszebben megformált részei. (Közülük a szőlőszem példázata – Az apostol talán legismertebb részlete a 11. fejezetben, a költemény felezőponján helyezkedik el.) Jóllehet elbeszélő költeményről van szó, melyben fontos szerepet kap a jelenetezés, az előadásmód mégis a lírai elemet teszi dominánssá. Az elbeszélő elfogultan figyeli hősét, teljesen azonosul vele, kudarcait kizárólag a körülményekből és a helyzetéből származtatja. Színe és fonákja: pátosz és irónia kettőssége jellemzi a modalitást. Az irónia forrása mindenkor a démonikus világ: „Bőszülten hagyta el a nép / A templomot, / Az isten és a béke házát.” Olyan világ ez, melyben az értékek teljesen megfordultak, éppúgy, mint a Felhők egyik darabjában (Igazság! alszol?).

A lírai elemet teszi hangsúlyossá az in medias res kezdés is: az érett, ereje teljében levő Szilveszter bemutatása. A múlt felidézése, a hős gyermek- és ifjúkorának, „nevelődéstörténetének” életképszerű elbeszélése (5–14. fejezet) az érett Szilveszter gondolkodásmódjának bemutatása után nyilvánvalóan magyarázó értelmű. Az apostol hőse számunkra kész jellemként jelenik meg, s tulajdonságainak befejezettsége rávetül előtörténetére is. Bár a költemény cselekménye összecsapások sorozata, a hős és a világ állandósága miatt ezek egyetlen alaphelyzet variációiként hatnak.

Szilveszter pszichológiája és logikája a szentimentális emberé, akinek minden törekvése arra irányul, hogy elfogadtassa magát egy idegennek és ellenségesnek tudott világgal, mégpedig úgy, hogy ez a világ igazodjék hozzá. A szentimentális hős szükségképpen magányos. Árulkodó tünet, hogy Szilveszter a falusi sokaságot szólítja meg, nem az egyéneket: „Üdvöz légy, nép!”, mondja ahelyett, hogy „emberek”; mint néppel van velük pertuban. Magánya legalább annyira vállalt, mint amennyire kényszerű. Nem akarja, hogy besoroltassék a társadalomba, mert az óhatatlanul eltorzítaná személyiségét. „Annyit érsz, amennyi vagy”: ez a szentimentális hős mércéje, amit szembeállít a társadalom megtévesztő, látszatokon alapuló értékrendjével. A nagy példakép, Rousseau nemcsak a születés és a vagyon énelvesztő, besoroló erejét tartotta veszélyesnek, hanem az emberi értelmet és a tehetséget is, mivel manipulálhatók a személyiség ellen. Így lett archimédeszi pont a szív, amely a természet szava az emberben és a lelkiismeret, amely nem enged letérni az erény útjáról. A szentimentális hős voltaképp a természet és az erkölcs (belső parancsként megjelenő) törvényeire, e két (kizárólag) megbízhatónak elfogadott iránytűre figyel. Az erény megszállottja; éppen rigorózus elvei okozzák látszólagos érzéketlenségét: úgy érzi, hogy a legkisebb engedménnyel is az üdvösségét kockáztatná.

Az apostol művészi megformáltsága több szempontból is a látomásköltészethez kapcsolódik. Időmértékes (jambikus lejtésű), rím nélküli, szabad szótagszámú sorokkal – az utóbbi éppúgy, mint az átkötések rendkívül nagy száma, a szintaktikai keretek fellazulásával jár együtt. A megmagyarázott metaforát nem önmagában szerepelteti, hanem füzérszerűen, kibontva, beágyazva a vers szövetébe (pl. a 14. fejezetben a szerkesztő válaszában). Még tovább lép előre az ellentétek ironikus hatású szembeállításában: „... mindig csak feketének látta, / Pedig fejér volt már, mint a galamb, / Csakhogy nem látszott színe a sötétben”. Jóllehet a hihetetlenül gyorsan készült szöveg egyes helyeit az alkotói ihlet elfáradása, kevésbé szerencsés megoldások jellemzik, egészében erényei Az apostolt az életmű meghatározó darabjává emelik.

A rövid lélegzetű ars poetica, a Szabadság, szerelem... 1847 túlmutat a művészetre leszűkülő költészetfelfogáson, inkább életelvet, értékrendet fogalmaz meg. Fontosságát két tényező is jelzi: születésnapján írta, illetve az 1847 március 15-én megjelenő összegyűjtött verseinek ez lesz a mottója.

Az Arany Jánoshoz 1847 az episztola konvencióit betartva hangsúlyozza újfent a költészet társadalmi-szociális elkötelezettségét.

Jelentősége, életrajz:

Arany életműve betetézte az 1840-es években meghirdetett programot: a népköltészetet az egységes nemzeti költészet rangjára emelte; Petőfi forradalmiságát nem tette magáévá, de mindvégig hűségesen őrizte és idézte a szabadságharc emlékét, s nem békélt meg a kiegyezéssel sem. A romantika ás a romantikát elvető kor határán alkotott, költészetében mindkettő irodalmi törekvést megszólaltatta. Ugyanakkor költői életműve, magatartása folytatója a klasszicizmusnak is. Bár Arany erősen lírai alkat, pályája az epikával indul, és az egész életművében jelen van. Arany János 1817-ben született Nagyszalontán. Tanulmányait szülőfalujában kezdte meg, majd debreceni kollégiumban folytatta – itt már túl volt első költői szárnypróbálgatásain. Segédtanító, jegyző lesz, megházasodik (Ercsey Julianna). 1845-ben megírta az Elveszett Alkotmányt. A Kisfaludy Társaság komikus eposzra hirdetett pályázatot, így beküldte és megnyerte a pályázatot. Kirobbanó sikert nem aratott („többi között legtűrhetőbb”). 1846-ban újabb pályázat, melyre megírta a Toldit. Ez országos hírnevet és Petőfi barátságát hozta meg számára. A szabadságharc idején a Nép Barátja c. hetilapot szerkesztette, nemzetőr is volt kis ideig. Világos után bujdosásra kényszerült, ’51-ben az újjászervezett nagykőrösi gimnáziumba ment tanítani.

Nagykőrösi évek, balladák:

Arany számára a ballada kiutat és menekvést is jelentett, az útkeresés korszakában az új hangnem megjelenését. Már 1847-ben kísérletezett balladával, a nagykőrösi években még magasabb színvonalra emelte. A példát a skót balladák jelentették számára (később ismerkedett meg  a székely népballadákkal). A cselekmény nagyobb részét árnyékban hagyta, de hogy szélesebb tömegek is megértsék, ezért csak a párbeszédes részekben alkalmazta. Gyakran párhuzamos cselekménysort mutat be. Tárgyuk a bűn és a bűnhődés, a bűnös beleőrül bűnébe. Témája gyakran történelmi.

Szondi két apródja: ’56-ban keletkezett, történelmi ballada. Allegorikus jelentése van. Bár a témát a múltból veszi, rejtett jelentése a jelenre vonatkozik. A török követ hívja a legyőzött Szondi apródjait a mulatságba, hogy énekeljék „Ali hőstetteit”. Az apródok hűségesek, nem hajlandók erre. Az 5. vsz.-tól kétszólamú a ballada: az apródok Szondi hőstetteit éneklik, a követ ezekre reagál. (párhuzamos szerkezet) Megfigyelhető a követ lélektani változása: eleinte mindenfélével próbálja csábítani az apródokat a lenti mulatságba, majd Ali nagyságát, hősi mivoltát hangsúlyozza, a végén már fenyegeti őket. Mindezt az váltotta ki belőle, hogy az apródok Szondit méltatják. Az apródok megemlékeznek a hősökről és megmutatják hűségüket → Arany üzenete kortársainak: emlékezzenek meg ’48/’49 hőseiről, áldozatairól, ne hódoljanak be a hatalomnak.  A művészi hitelt szolgálja a nyelvi eszközök gazdagsága. Az apródok énekszavát a históriás énekekre emlékeztető archaikus fordulatok jellemzik. Régiesen használják az igeidőket: feljöve, ragyog vala, lőn. A kopja, kelevéz, álgyu is korfestő elemek. A szolga mézesmázos beszéde nemcsak jelleme alattomos vonásaira utal, hanem a török társalgási nyelv keleties színpompáját is megörökíti.

Ágnes asszony: ’53-ban írta meg, a témát a népéletből vette. Geszten gyakran látott egy csendes őrült parasztasszonyt, aki egész nap a patakban mosott. A költemény a szeretőjét férje megölésére bíztató asszony tragédiáját mutatja be, bűnrészese a gyilkosságnak.  A gyilkosság után a patakban mossa ki a véres lepedőt, melyen férje vérfoltja volt. A vérfolt rég eltűnt, az asszony azonban még mindig mossa. A bíróság előtt csak azt mondja hogy haza kell mennie és ki kell mosnia  a lepedőt. A bíróság hazaengedi, mert a büntetés már utolérte az asszonyt, elméje megbomlott. A költő a történetet a gyilkosság után indítja, az előzmények csak később derülnek ki. A bűn a közepén derül ki, a bíró mondja el. Folytonosan visszatérő refrén („Oh!  irgalom atyja, ne hagyj el”). Fokozza a drámaiságát, tragédiáját a költeménynek.  Versformája a népi témának megfelelően hangsúlyos felező nyolcas.

A walesi bárdok: A walesi bárdokat Arany 1857-ben, a császár látogatásakor írta, válaszul a hatóságok felhívására, hogy ünnepi verssel köszöntsék a szabadságharc hőseinek mészárosát. Az angol történelemből merített skót, ballada-formában megénekelt esemény allegorikus értelme minden eddiginél világosabb. Az eltiport walesi tartományt meglátogató zsarnok aligha jelenthet mást, mint a magyar nép "kedves vendégét", Ferenc Józsefet. A valóság más: betegsége miatt utasította el a felkérést. A történelmi háttere i. Edward angol király, Wales tartomány meghódítása után 500 walesi bárdot végeztetett ki. A költészet zsarnokság felett aratott győzelmét mutatja be. A költő a cselekményt egyetlen lakomajelenetben mutatja be, ahol a bárdok közül egy sem bírta mondani „éljen Eduárd”. A három bárd a szabadságeszme hirdetésének egyéni változata. ballada szerkezeti szempontból három fő részre osztható. Mint a népi balladáknál, itt is a különböző részeket ugyanaz a gondolat vezeti be: “Edwárd király, angol király |Léptet fakó lován”. Kivétel az utolsó szakasz, ahol a nyugalmas léptet szó helyett a vágtat szót használja a költő, ezzel is kifejezve a zsarnok király sietségét. A bűnhődés a zsarnok tudatában következik be. Az erőszakkal elfojtott eszme megbosszulja magát: a királyt a lelkiismeret-furdalás az őrületbe kergeti, messze Londonban is hallja a bárdok énekét.

A walesi bárdok jellegzetes ballada. A történet kettős tragédiával ér véget: a vértanúhalált halt bárdok tragédiája és a bűnhődő királyé. Így talán jobban illett a balladák komor hangulatához. Sok párbeszéd szerepel a műben, ezáltal töredékessé válik, ami fokozza a drámai hatást. A sok élőszavas beszéd drámaivá teszi (akárcsak egy színházi dráma), a ballada líraiságát a kavargó érzelmek adják.

Ady Endre (1877 - 1919)

Ady Endre 1877-ben született Érmindszenten, iskoláit Nagykárolyban és Zilahon végezte. Debrecenben jogot hallgatott, közben újságírással foglalkozott. 1899-ben megjelenik első verseskötete, Versek címmel. 1900-1903 között Nagyváradon újságíró, megismeri Lédát. (1903 Még egyszer). 1904-ben Párizsban tölti az évet, a város nagy hatással volt rá. Hazatérése után a Budapesti Napló szerkesztője, gyakran visszatér Párizsba (Párizs az én Bakonyom). Verseit nagyrészt az 1908-ban induló Nyugatban közölte. Szinte évente jelennek meg verseskötetei, pl.: Új versek (1906), Vér és Arany (1907), Az Illés szekerén (1908), Szeretném ha szeretnének (1909), A Minden-Titkok versei (1911), A menekülő élet (1912), A magunk szerelme (1913), Ki látott engem? (1914). Lédával 1912-ben végleges szakítás. A világháború kitörése fájdalommal és felháborodással töltötte el. 1915-ben feleségül veszi Boncza Bertát. Utolsó verseit A halottak élén (1918), és a posztumusz Az utolsó hajók (1923) kötetek tartalmazzák.

Ady Endre az 1908-tól 1941-ig íródó Nyugatnak és a korszak magyar irodalmi életének vezéralakja. Költészetében kifejezte a lét és a magyar lét minden problémáját. Szakított az előző korszakkal, Petőfi népiességével, utat tört egy új, modern stílusnak, melyre belső ritmus, ismétlések, halmozások, puritánabb versszerkezet és a zökkentés, tagolás jellemző. Továbbá új szavakat alkot. Meghatározó stílusirányzatai: szimbolizmus, impresszionizmus, szecesszió. Jelentős szereppel bírnak szimbolista ihletésű verseiben a színek (piros, fekete, fehér), és a zenei crescendo (jambikusság, ismétlések, halmozás). Messiás sorsnak érzi a költő helyzetét, Magyarországon duplán meg kell szenvednie az embernek, ha el akar valamit érni.

1906-ban jelent meg az Új versek c. verseskötete. A kötet darabjai már korábban napvilágot láttak napilapban vagy folyóiratban, s meglehetős feltűnést keltettek. Ám kötetbe rendezve hatásfokuk a sokszorosára növekedett.

A kötet előhangja a cím nélküli Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű költemény (1905) lírai ars poetica és programadás is egyben. A költő nagy öntudattal, kilátástalan helyzete ellenére is küzdelemre elszántan köszönt be az irodalomba. Alakja és szemlélete a magyarság múltjában gyökerezik. Góg és Magóg fiának vallja magát, a honfoglalást idézi, Vazulra hivatkozik (ellenállás jelképe). Küldetésében bizonyos, de annak sikerében kételkedik. (hiába, mégis – meghatározó szavai a költeménynek). A költő ars poeticaja, Ady minden konvencióval szakítani akar.

A kötetet Ady Lédának ajánlotta, s az első ciklus, a Léda asszony zsoltárai szerelmük megrendítő, nagy érzelmi zűrzavarát állítja elénk. Csupa rejtély, csupa bizonytalanság ez a szerelem. („a szerelem harc férfi és nő között. Haláltánc, melyben a férfi reménytelenül elpusztul a női brutalitással szemben.” – Strindberg). Minden szerelem rejtett ellentmondása: az egyesülés vágya és a teljes eggyé válás lehetetlensége, a vonzás és taszítás kettőssége jelenik meg a Léda-versek csaknem mindegyikében.

A héja-nász az avaron c. versben a férfi és a nő viszonyát két egymást tépő héjaként mutatja be. A szerelem a nemek örökös vad harca. A szerelem csak előzménye a halálnak, s csak a pusztulásban hagyja jóvá frigyüket. A Léda-regénynek többszöri szakítási próbálkozás után végül is az Elbocsátó, szép üzenet kegyetlensége vetett véget 1912-ben.

Az Új versek legnagyobb visszhangot kiváltó ciklusa a második, A magyar Ugaron volt. Verseiben a táj, az ország: elátkozott föld, amelyben minden és mindenki pusztulni kárhoztatott. A magyar Ugar látványa néhány, erősen értéktelített, túlzásig ismételt-fokozott metaforára szorítkozik (elvadult táj, ős, buja föld, dudva, muhar, vad indák). Az Ugar jelképet Ady Széchenyitől kölcsönzi, akinél a magyar elmaradottság jelképe.

A Magyar Ugaron egy ellentétet jelenít meg. Az egyik oldalon ott vannak a termékenységre utaló képek (ős buja föld, szent humusz), a másik oldalon pedig a valóság (elvadult táj, giz-gaz). Tájleíró vers és látomásos allegória Magyarországról, ugar - parlagon hagyott föld, Magyarország elmaradottságát szimbolizálja.

v  régmúlt virágok - dicső múlt

v  alvó lélek - rejtett értékek

v  buja föld, szent humusz - termékenység

v  vad indák, csönd van – zárkózottság

A Tisza-parton. A Gangesz partja Adynál a keleti származást jelenti (a magyarságét és a költőét), így titokzatos, meseszerű világot idéz. Baljós fogalmak, szószerkezetek utalnak a gyűlöletes, elmaradott, durva, érzéketlen, tehetségtelen feudális Magyarországra. A kínzó közeliség élményei az érzékszervekre vetítve: látás (sivatag), hallás (lárma), tapintás (durva kezek). Újra tudatosodik a „magyar Ugar” képzete más szimbólumokkal kifejezve.

v  Gémes kút, malom-alja, fokos

v  Sivatag, lárma, durva kezek

v  Vad csókok, bambák, álom-bakók…

A pénz motívum feltűnik már az ‘Új versek’-ben is, ciklusszervezővé a ‘Vér és arany’ kötetben válik. Ady a polgári világ, az indusztriális társadalom azon jellemzőjét ragadja meg, mely szerint a pénz immár nem fizetőeszköz, hanem az emberi kiteljesedés kizárólagos forrása, a boldogság és boldogtalanság lehetősége. A téma az irodalomban a XIX. századi nagyregényben jelentkezik domináns módon, s a naturalizmus teszi meg központi regényszervező motívummá.

Harc a Nagyúrral (1905.): Az élet gazdagsága, sokszínűsége, újdonsága csak a pénz által nyerhető meg, s ez a tudat teszi rendíthetetlenné, legyőzhetetlenné, ironikusan hallgataggá a disznófejű Nagyurat (Ady alkotta a szót). A disznófejű, sertésszívű szörnyeteg (pénz) és az ember örökös harca. A főhős sorsa már a kezdő sorokban nyilvánvaló (megöl.., ha hagyom). A konfliktusnak nincs megoldása, a harc emberfeletti erőkkel folytatódik. Egyik oldalon az érzéketlenül vigyorgó, csörgő aranyain trónoló rendíthetetlen ősbálvány, a másik oldalon az álmodozó, esendő és kiszolgáltatott ember.

Babits Mihály: Jónás könyve

1. Rövid bevezető összefoglalás

A költő 1938-ban vetette papírra ezt a lírával ötvözött elbeszélő költeményt. Babits az Ószövetség hasonló című könyvéhez fordul, s annak történetét több helyen módosítva fogalmazza meg a szellem emberének kötelességét a “világ hatalmai” ellenében, a kiállás feltétlen parancsát az európai kultúra és humánum mellett, az erőszak és a bosszú elvetését. Az önironikusan megrajzolt Jónás dühödt prófétálásán kívül a világban szükség van a megbocsátó Isten kegyelmére is: ez Babits szellemi végrendelete a világégés előtt álló Európa és Magyarország számára.

2. Részletes elemző bemutatás

a., Keletkezési körülmények, nyelv, versforma...

Babits egész életében kételkedett küldetése értelmességében. 1930 után azonban, után megismerkedett Bergson filozófiájával, optimistább lett, és könnyebben elfogadta a lelki alkatával továbbra sem egyező prófétai szerepet és felelősséget. Ez nyilvánul meg a Jónás könyve című művében is. A költemény 1938 szeptemberében jelent meg a Nyugat hasábjain. Mit tehet egy ilyen politikai helyzetben a költő? - ez volt Babits kérdése. A válasz ez az elbeszélő keretbe foglalt lírai önvallomás, bibliai kép mögé rejtett szellemi önéletrajz lett. Jónás képe mögé rejtőzik Babits, de nem azonosul vele, csak problémáik azonosak.

A nyelvet a költő sok helyen Károlytól vette, ám ezt az emelkedett, felséges hangot sok helyen humoros, naturalista és népies, néha latinos kifejezések szakítják meg, groteszk hangot kialakítva. (Csak az első részben térek ki részletesebben a groteszk elemek bemutatására!) A groteszk szerepe, hogy távol tartsa Babitsot Jónástól, nehogy azonosítani lehessen kettejüket.

b., Az első rész - A bűnös akarat

Az első rész eseményei: az Úr parancsa, Jónás szökése, a vihar, Jónás tengerbe vettetése.

Már rögtön az első sorokban példát találhatunk a groteszkre: az Úr emelkedett hangon szólítja meg Jónást: “Kelj fel és menj / Ninivébe, kiálts a város ellen!”; Jónás azonban “rühellé a prófétaságot”- ez már humoros szóhasználat; s a szakasz pedig latinos hangon fejeződik be: “futván az Urat, mint tolvaj a hóhért”.

Jónás meglehetősen szánalmasan támolyog a hajón, “mindent kiadva”, amikor a kormányos belébotlik, s dühös kérdéseire válaszolva megismerkedünk Jónás gondolatával, “hozzáállásával” az isteni parancshoz:

“Mi közöm nékem a világ bünéhez?

Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.

Az Isten gondja és nem az enyém:

senki bajáért nem felelek én.”

Így derül ki, hogy Jónást “Isten átka kergeti”, ezért nem fohászkodik a tenger lecsendesüléséért. A tengerészek nem tudják, mi pontosan ennek a zsidónak a bűne, de tudják, hogy “...nehéz a kő és nehéz az ólom,/ de nehezebb kit titkos súlyu bűn nyom.” Így kerül a feladata elől menekülő próféta a tengerbe.

Jónás bűne, hogy engedetlen volt, nem teljesítette az Úr parancsát. Nem igaz, hogy nincs köze a világ bűnéhez, mert az egyén nem határolódhat el a közösség vétkeitől. Ezt a világtörténelem eseményei is igazolják.

c., A második rész- A szenvedés

A második rész tartalma: Jónás a cethal gyomrába kerül, szenved, végül megszabadul.

Naturalista leírás mutatja be, hogyan “csusszan le” a próféta a cet hasába. Ám a cet, az Úr nevelőeszköze túlmutat önmagán, háttér-értelmet kap, hisz ez a gyomor a “szörny-lét belseje”, a “vak ringások eleven bölcseje”. Maga a szenvedés misztériuma van benne, az a titok, hogy az ember miképpen világosodik meg szenvedésében, hogyan jut el hányattatásában egy felsőbbrendű valami felismerésére, a hitre.

Jónás háromszor fohászkodik az Úrhoz. Az első kiáltásból nyilvánvalóan kiderül, hogy az Isten hatalmasságát megtapasztalva Jónás önbizalma mennyire megrendül:

“Én aki Jónás voltam, ki vagyok már?

Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?”

A második fohász Jónás hitének ébredése, az isteni akarat felismerése a szenvedésben:

“...a feketeség meghasadt előttem.

Éber figyelmem erős lett a hitben:

akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!”

“Sós hús lett belőlem” - mondja Jónás humorosan, ám ugyanakkor ez a “besózás” a rothadástól való megmentést is jelenti. A próféta a kilátástalan helyzet ellenére, reménykedik, sőt, teljesen rábízza magát az Isten kegyelmére: “...szemeim vak odva / nem szűnik nézni te szent templomodra”.

A harmadik felkiáltás már az önmagát Istennek adó ember fohásza:

“Csapodj, hát, csapodj, ostorozva bölcsen,

hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,

mert aki életét hazugságba veszti,

a boldogságtól magát elrekeszti.”

Jónás rájön, hogy Istennek célja van vele, felismeri az Úr válaszát a sok kérdésre: Isten akarja, hogy a próféta éljen, akarja, hogy teljesítse parancsait, hogy megbizonyosodjon hitében.

Így Jónás negyednap kikerül a cethal gyomrából. A kikerülés körülményeinek leírása naturalisztikus.

d., A negyedik rész: a tévelygés

Ez a rész nem bibliai történeten alapul. Babits kedves olvasmánya volt Szt. Ágoston Vallomásai, ez adott alapot ennek a fejezetnek.

Jónás tévelygésének első állomása “egy sátrakkal telt, csillagforma tér”. A próféta útja először a piacra vezet, s ott szinte önmagát is túlkiabálva hirdeti az Úr ítéletét. Ám ezek között, a teljesen leállatiasodott nép között csak teljes érdektelenséggel találkozik (Þ“Vásár a világ”- Arany János).

Jónás “másod estére másik térre ére”, a színészek közé. Meglehetősen komikusan lép a színre: “olyat bódult bozontos szája, / hogy azt hitték, a színre bika lép”. A színészi teljesítmény kap némi érdeklődést, de csak azok az asszonyok szegődtek kísérőül, akik valami borzongató különlegességet “szimatoltak” Jónás szokatlan alakjából.

Harmadnap prófétánk a “király ház elébe” ér. Ez az élvhajhász társaság a római szín hedonista ifjaira emlékeztet. Jónás csak egy újabb, talán végre szórakoztató produkció, beszéde csak majomkodásnak hat. Ekkor Isten küldötte hatalmas átkot mond Ninive minden lakójára. A részletes felsorolás Jónás kicsinyességét tükrözi. Ezután a próféta menekül a városból. A menekülés útja egy nagy határozósor, ami rendkívül érzékletessé teszi ezt a nagy rohanást.

A pusztában Jónás jogos felháborodással, de jogtalanul kér pusztulást a városra. A próféta nem menekülhet küldetése elől (lsd.: első rész...):

“mert vétkesek közt cinkos aki néma.

Atyjafiáért számot ad a testvér:

nincs mód nem menni, ahova te küldtél.”

Babits belső vívódását adja Jónás szájára. Nagy nyelvi lelemény, hogy nem tudni, Jónás felkiáltása kiről szól: “Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!”. Jónás egybemossa sérelmét az Úr sérelmével. A próféta bosszúvágya óriási, ám a szörnyű látomás nem teljesedik be.

e., A negyedik rész - a bosszúvágy, a hiúság felbukkanása

Ebben a részben Babits tkp. saját bűneit tárja fel, ám ezek a bűnök ez egész emberiséget jellemzik: a bosszúvágy és a hiúság.

A bosszúvágytól égő Jónás csalódik, mikor Ninive várva-várt vége nem következik be, óriási dühvel fakad ki, sérelme miatt istenkáromlásra vetemedik: “...most szégyenben hagytál! (…) hazudott az Isten!”. Jónás nem tudja, hogy más a végtelen Isten időszámítása:

“Előttem szolgáim, a századok,

fujják szikrám, míg láng lesz belőle;

bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.

Jónás majd elmegy, de jő helyette más…”

A véges életű ember szerepe az isteni tervben a ráhagyatkozás a végtelenre. Végül ez meg is történik, de hogy prófétánk idáig eljusson, az Úr példázatként egy tököt teremt. Groteszk, hogy az isteni példa ilyen komikus növénnyel adatik elő. “Örüle Jónás módfelett a töknek”, ám mikor a tök elszárad nevetséges módon éktelen haragra gerjed. Isten ekkor nyitja fel Jónás szemét:

“...Te szánod

a tököt, amely egy éjszaka támadt

s egy másik éjszaka elhervadott;

amelyért kezed nem munkálkodott;

(…)

És én ne szánjam Ninivét, amely

évszázak folytán épült vala fel?

(…)

A szó a tied, a fegyver az enyém,

Te csak prédikálj Jónás, én cselekszem.

Ninive nem él örökké. A tök sem,

s Jónás sem. Eljön az ideje még,

születni fognak új Ninivék

(…)

s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi

az én szájamban ugyanazt jelenti.”

Jónás hallgat, nyugvópontra jut a mű, tartós igék (“nyúlt el”, ”ballagott”…) erősítik ezt a hatást. Bár a jelzők (“szörnyü”, ”roppant”…) vészjóslók, sejthető, hogy ez a rettenetes világ talán túléli a gonoszságot.

3. Jónás imája

Babits Mihály 1939-ben függesztette műve végére líraiságában rendkívül megrendítő ars poeticáját.

A költő művét egy grammatikai metaforával kezdi, figyelemfelkeltéssel:

“Hozzám már hűtlen lettek a szavak...”

Ezt rögtön kétféleképp is értelmezhetjük: egyrészt Babits betegsége miatt elvesztette beszélőképességét, másrészt már nincs benne az a lendület, az a vitalitás, ami az artisztikus szecesszió korszakában jellemezte őt.

A mű második fele egyetlen, 20 soron át kavargó óriási versmondat, ami mondandójával szétfeszíti a ritmikai határokat, mintha a költő mindent egy lélegzettel szeretne elmondani. Babits Jónás módjára Isten szolgálatába ajánlja magát, erre utalnak a következők:

“Óh bár adna a Gazda patakom

sodrának medret...”

“bár (...) Tőle volna szabva a rim...”

“szent Bibliája lenne verstanom”

“mint Ő sugja...”

Babits keresi annak az embernek a hangját, aki leszállt “a kínoknak eleven/ süket és forró sötétjébe”, hogy mielőtt végleg eltűnik ismét szólhasson. A költő zaklatottságát érzékeltetik az éles enjambement-ok, haláltudata sürgeti, nem tudja, hogy “az égi és ninivei hatalmak” engedik-e, hogy beszéljen vagy meg kell halnia, mielőtt teljesíthetné végre felismert küldetését.

Léda-versek

Költészete

-         Verseinek középpontjában önmaga áll

-         A versek történése fiktív térben és időben játszódik, elmosódnak a tér és az idő határai, lélek tájait mutatja be

-         A szereplők nem élnek egyetlen konkrét korban sem, mégis benne élnek mindegyikben

-         Valamennyi versében találhatók szimbólumok, amelyek többértelműek. Az álmokat vágyakat, a meghatározhatatlant fejezik ki.

-         Hatással volt rá a francia szimbolizmus, Vajda János költészete és a századvég magyar költői

Léda-szerelem jellemzői:

-         Ady életformájában és szerelmi ügyeiben is más értékrendhez igazodott, nyíltan vállalta kapcsolatát Lédával: Léda férjes asszony volt, zsidó, idősebb a költőnél

-         Léda művelt, feltűnő jelenség volt, szabad gondolkodású volt a szerelemben, de ragaszkodott a házasság keretihez. Léda ismerteti meg Adyval a francia költészetet, ennek eredményeképpen változott meg Ady költészete, szinte ő teremtette meg.

-         Ady túl sokat várt ettől a kapcsolattól

-         Menekültek a hétköznapokból az álomvilágba

Léda-versek = „Léda-asszony zsoltárai”

-         Verseit a nagy szenvedély, életvágy, érzéki forróság jellemzi

-         Benne van a menekülés vágy, az egyéni megváltódás óhaja, elválások és egymásra találások, ellentétes és diszharmonikus élmények

-         Hiányérzés, hiábavalóság tudata

-         Halálhangulat, pusztulás, elmúlás

-         Nem eszményi nő Léda, nem boldog szerelem az övék, örök szakítás és kibékülés tíz évi kapcsolatuk.

-         Szerelmi lírája halálhangulatú: egymást és önmagukat is elpusztítják

-         Szerelmi érzés nem a boldogság, a beteljesülés, sokkal inkább a soha be nem teljesülés

-         Újfajta szerelemfelfogás és nőideál

-         Lázadás, polgárpukkasztás a cél

Héja - nász az avaron

-         Diszharmonikus szerelem motívumai jelennek meg: vergődő nyugtalanság, örökös fájdalom, céltalanság.

-         Szerelmesek szimbóluma a héjapár

-         Látunk egy szerelmi együttlétet, de ez nem túl idilli, inkább harc

-         Ady és Léda násza egy csókos ütközet, útjuk a Nyárból az Őszbe tart

-         Egyre gyorsabban mennek az Őszbe, végül megölik egymást, elpusztulnak

-         A küzdelem a szerelem általános jellemzője

-         Általános sorsot példáz a vers: nemek ősi harcát, de a befejezés némi együttérzést sugall, ellenfelek a harcban, de szövetségesek a reménytelenségben

-         Durva, nyers mozdulatok, hanghatások

A diszharmonikus szerelem fő motívumai jelennek meg a Héja-nász az avaron (1905) című költeményben.
Nem boldogságot, búfelejtő idillt sugallnak a jelképek, hanem vergődő nyugtalanságot, örökös mozgást, gyötrelmes fájdalmat és céltalanságot. A szerelmesek szimbóluma a ragadozó héjapár; a nász: dúló csókos ütközet, egymás húsába tépés. Bántó, kellemetlen hanghatások kísérik a szerelmi vágyat: vijjogás, sírás, csattogás. A második strófa bizonyítja, hogy nem csupán két meghatározott ember sajátos kapcsolatáról van szó, hanem a szerelmi érzésről általában, mindenfajta szerelem közös sorsáról. Ezt a diszharmonikus érzést tükrözi a külső forma is: a strófák páros rímű sorait egy-egy visszhangtalan, elárvult, rímtelen sor követi. A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: a boldogságból a boldogtalanságba, az ifjúságból az öregségbe. S ez az út egyre gyorsul; ezt fejezi ki a mozgást jelentő igék cselekvésének fokozása: útra kelünk – megyünk – szállunk – űzve szállunk. A gyorsuló rohanás vége a megállás “valahol az Őszben”, a lehullás “az őszi avaron”, vagyis a halál, a pusztulás. Céltalanná, hiábavalóvá lett tehát a korábbi mozgás: a héjanász az őszi, élettelen avaron ér véget.

Lédával a bálban

-         Mátka párok ↔ fekete pár

-         A mátka párok boldogok, örülnek a szerelemnek, fiatalok

-         A fekete pár már öreg, mások, mint a többi

-         Mikor őt megjelennek, mások megijednek tőlük, attól, hogy ilyen is lehet a szerelem

-         Ők valamennyire átveszik a főszerepet, elkezdenek táncolni

-         Sejtelmes vízió fejezik ki a boldogtalanságot, az ifjúság és a szerelem elmúlását

-         A vers sejteti, hogy nincs igazi örömöt és megváltást jelentő szerelem, a boldogtalanság mindig a boldogság mögött áll

Baljós, szomorú hangulat uralkodik a két évvel később keletkezett Lédával a bálban (1907) című versében is.
Sejtelmes vízió fejezi ki a boldogtalanságot, az ifjúság és a szerelem elmúlásának tragikumát. Két féle szerelem ellentétére épül a költemény. Az egyik oldalon ott áll a “víg terem” a maga harmóniájával, tavaszi-nyári színeivel és hangulatával, a szerelemnek még örülni tudó gyanútlan mátkapárjaival. A fiatalok boldogságával szemben megjelenik a testet öltött boldogtalanság. A forró örömöt a téli szél hidege űzi el, a fényen és a vígságon győz a feketeség, a szomorúság. A fiatalok sírva, dideregve rebbenek szét: a fenyegető elmúlás állt eléjük a táncoló halott szerelmesekben.
A vers azt érzékelteti, sejteti: nincs igazi öröm, nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság mögött ott lappang könyörtelenül a boldogtalanság. Minden szerelem rejtett ellentmondása: az egyesülés vágy és a teljes eggyé válás lehetetlensége, a vonzás és a taszítás kettőssége jelenik meg a Léda versek csaknem mindegyikében. Az Örök harc és nász (1906) is a “várlak, kívánlak” s az “űzlek, gyűlöllek” paradoxonját mélyíti el. De minden meghasonlottság, diszharmónia ellenére a Léda-zsoltárok hirdetik a társ utáni vágyat a menekülést valaki máshoz.

A görög dráma

 A dráma kialakulása:

    Az ie. 5. században a vezető műnem a dráma. Ebben a korszakban különböző történelmi események voltak jelentősek:

Ie. 400 – ban: Miltiádész győzelme: Marathónnál Dareiosz felett.

Ie. 480 – ban: Xerxszész győzelme Thermophüleinél, később Szalamisz szigetén.

Ie. 443 – 429 – ig: Athén fénykora Periklész uralkodik, aki városatya. Ebben a korszakban Athén nagy fejlődésnek indult.

Ie. 431 – 404 – ig: a peloponészoszi háborúk kora.

Az 5. Századi háborúk kora is többnyire a görögök győzelmeivel végződött.

A görög dráma a Dionüszosz ünnepekhez kapcsolódott, ezek eleinte vallási szertartások voltak.

A dráma fejlődése:

1.       A kórus a tömeg énekelt, vagy ritmikusan beszélt a Dionüszosz ünnepen.

2.       A kórust egy karvezető irányította, hogy egyszerre énekeljenek és beszéljenek.

3.       Megjelent az első „színész”. Feladata volt, hogy egyedül elmondott néhány szavas vagy 1 mondatos szöveget és erre a kar egyszerre válaszolt. Az első színész 535 – ben jelent meg és Thieszpisznek hívták.

4.       Aiszkhülosz híres drámaíró már két „színészt” léptetett fel, akik egymással dialógust, azaz párbeszédet folytattak.

5.       Szhopoklész híres drámaíró már három „színészt” jelenített meg és díszleteket használt a darabokhoz. Az ő fellépése után a mai színész jelent meg.

A Dionüszosz ünnepekre drámaíró versenyeket rendeztek. Ie. 534 – től a tragédia költők versenyeztek. Ie. 486 – tól már a komédia költők is. A leghíresebb drámaírók: Szophoklész, Euripidész, Aiszkhülosz. Ők nyerték ezeket a versenyeket. A komédia költők közül leghíresebb Arisztophanész, főbb művei: Békák, Felhők, Madarak.

Szophoklész: 120 drámát írt, de csak 7 maradt fenn, 27 – szer lett első a drámaíró versenyen. Tragédiáinak sűrített a cselekménye: a főhős elbukik.Főbb művei: Antigoné, Oidibusz király.

Euripidész: drámáiból csak töredékek maradtak fenn az utókorra. Műveinek szereplői: szenvedélyes emberek. Az istenek kiszámíthatatlan lények. Több művének középpontjában az embert elpusztító szenvedélyes nőalakok állnak.Főbb művei: Médeia, Phedra, Elektra

 Aiszkhülosz: 90 drámát írt, de csak 7 maradt fenn. A Perzsa háborúkban katonáként szolgált emberekről írja drámáit. A Perzsák című tragédiájában a Szalamisz szigeténél vesztes Perzsák szemszögéből mutatja be a háborút. Megjeleníti a katonák vágyait és szenvedéseit.Főbb művei: A leláncolt Prométeusz, Heten Théba ellen, Oreszteia, mely az egyetlen fennmaradt tragédia, vagyis három részből álló dráma:

1.       Agamemnon

2.       Áldozatvivők

3.       Eumeniszek

A dráma sajátosságai:

-          Eseménysort ábrázol, de ezeket nem elmeséli, hanem monológokban és dialógusokban fejezi ki.

-          Előadás módja: jelen idejű

-          Alapszituáció van benne, amely a szereplőket drámai harcra készteti.

-          Sorsfordulatot mutat be.

-          Cselekménye sűrített nem tér ki minden részletre.

-          Alapjellegzetessége a konfliktus.

-          Nyelvezete tömör.

-          Színpadra szánt alkotás.

-          Hiányzik belőle a szereplők jellemzése, ezt a konfliktus fejezi ki.

-          A megjelenítés eszközei ( maga a szó, hogy dráma = megjelenítést jelent ) az akció és a színházi beszéd.

-          A dráma mint műnem kettő műfajjal rendelkezik ez a: tragédia és a komédia.

Tragédia: A tragédia esztétikai minősége a tragikum. A tragikum hírtelen értékvesztést                    

                 jelent valamilyen pozitív ember, vagy eszme elbukik és ez által értékpusztulás                                           

                 következik               

                 be. A tragédia végén vagy a főhős, vagy annak ellensége lelkileg összeomlik. A 

                 tragédia fő alakja a tragikus hős, aki nagy formátumú ember is drámai        

                 küzdelemben bukik el.

Komédia: A komédia esztétikai minősége a komikum. A fő szereplő nevetségessé válik,      

                  Vagy azért, mert nevetséges jellemvonásai vannak, vagy azért, mert nevetséges              

                  helyzetekbe kerül. A komédia nézője felszabadult lesz és a rosszat a helytelent                                 

                  kineveti.

Az ókorban a tragédia volt népszerűbb és a nézőnek katarzis élményt nyújtott.

Maga a színház:

Athénban egész napos programot tartottak Dionüszosz ünnepén a színház volt ez. A színház félkör alakú volt, középen volt az orkesztra = tánctér, ahol az előadások folytak. Ezen belül volt egy keskeny emelvény a színpad. A háttér egy oszlopcsarnok volt, mely nagyon díszes mintázatot tartalmazott. A színészek csak férfiak lehettek és álarcban, valamint saruban játszottak. A főhősnek magasabb saruja volt, melyet khotornosznak hívunk.  A színház fedetlen volt. A színésznek a beszéd volt a lényeg.

Antigoné, Antigoné szerkezete, fő konfliktusok, szereplők jellemzése:

3-as egység: Egy színhely van – más színhelyekről csak mesélnek -, a mű egy nap alatt játszódik le – a múltra a párbeszédekben utalnak – és egy eseményről szól.
A cselekmény egy szálon fut. A kardal is fontos a műben, kettős szerepe van: elválaszt és összeköt. A sorsnak is nagyon fontos szerepe van: az emberi sorsot az istenek szabják ki, és a sors meghatározza az emberi életet.

Témája

Az Antigoné című mű a thébai mondakör egyik eleme.
Két értékrend összeütközéséről szól. A konfliktus Eteoklész és Polüneikész halála miatt kezdődik. Eteoklész és Polüneikész Oidipusz király fiai, akik egymás ellen harcoltak és egymás keze által haltak meg. Polüneikész volt az, aki a hazája ellen harcolt, ezért Kreón megtiltotta, hogy eltemessék, de Antigoné a király parancsa ellenére eltemeti testvérét.
Ahhoz hogy megértsük az Antigoné-t, ismernünk kell Oidipusz király történetét, a thébai mondakört.

Szereplők

• Antigoné (Haimón menyasszonya)
• Iszméné (Antigoné testvére)
• Kreón (a király)
• Haimón (Kreón fia, Antigoné vőlegénye)
• Teiresziász (vak jós)
• Euridiké (Kreón felesége)
• őr
• szolga
• thébai vének kara

emlegetik: • Eteoklész (védte a várost)
• Polüneikész (vársora támadt)
• Oidipusz
+ thébai mondakör szereplői

Szerkezete:

1. Expozíció, alapszituáció
Antigoné és Iszméné testvérei meghalnak. Két törvény áll egymással szemben: az istenek ősi, íratlan törvénye – a halottat mindenképp el kell temetni – és a királyi törvény. Kreón parancsa
az, hogy Polüneikészt tilos eltemetni. Antigoné a király parancsa ellenére el akarja temetni testvérét, de Iszméné Kreón törvénye mellett áll, de Antigoné hajthatatlan.

2. Bonyodalom
Antigoné mégis eltemeti a halott testvérét. Kreón lelkében felerősödnek az indulatok, amiért megszegték a törvényeit, ezzel együtt megsértették a hiúságát és a büszkeségét, ezért a belső harc bosszúra sarkallja. Ekkor még azt hiszi, hogy egy merész férfi a bűnös, de később Antigoné lelepleződik.

3. Válság, cselekmény kibontakozása
Több késleltető elemmel.
Antigonét Kreón elé viszik. A két főszereplő érvei összecsapnak, Antigoné mégis büszkén vállalja a tettét. Iszméné bűnrészességet akar vállalni, de Antigoné ezt nem engedi. Eközben
megjelenik Haimón, Kreón fia, Antigoné vőlegénye, aki érvekkel próbálja apját, hogy hagyjon fel őrült tervével, hiszen a város nemhogy elítéli, de dicsőíti Antigonét az istenes tettéért. Kreón viszont egyre önzőbbé válik, érvei csupán személyes jellegűek. Antigonét sziklabörtönbe záratja.

4. Sorsfordulat, tetőpont
Megjelenik a vak jós, Teiresziász, és kéri Kreónt, hogy tegye jóvá tévedését, ne makacskodjon tovább, de Kreón összeesküvésre gyanakszik, nem hallgat a jósra, sőt durván sértegetni kezdi. A vitában a vérig sértett jós megvetéssel fordul el a királytól, de előtte elmondja baljós szavait, miszerint Kreón a halottakért váltságul a fiával fog fizetni, és a házát hamarosan férfiak és nők sírása tölti be. Kreón e szavak hatására összetörik, bizonytalan lesz, és kétségbeesve kér tanácsot a karvezetőtől, aki gyors cselekvésre ösztönzi. Azt tanácsolja neki, hogy engedje szabadon Antigonét és temesse el Polüneikészt. Kreón visszavonja korábbi parancsait és megkísérli visszafordítani a helyzetet.

5. Végkifejlet, katasztrófa
Bár Kreón felismeri hibáit és megbánja tetteit, a helyzetet már nem tudja visszafordítani, minden késő. Antigoné, Haimón és Euridiké öngyilkos lesz. Kreónt az istenek élettel büntetik,
bár ő a saját halálát kívánja. Teljesen összeomlik és hatalmas bűntudata lesz, de összeomlása nem tragikus bukás, hanem jogos büntetés.

Fő konfliktusok

Antigoné ↔ Kreón

A fő konfliktus, vagyis az alapkonfliktus Antigoné és Kreón között van.
Két értékrend összeütközése teremti a konfliktust. Kreón szerint Polüneikész hazaáruló, és mivel úgy gondolja, hogy övé minden hatalom, megtiltja, hogy eltemessék. Szerinte Eteoklész tisztességet érdemel, de Polüneikészt ellenségnek tekinti. „A jónak rossznak egy a jussa nem lehet.” Antigoné szerint viszont az isteni törvényt még a király sem változtathatja meg, így a végső tisztelet mindenkinek kijár. Szerinte testvért eltemetni szégyen nem lehet, ezért büszkén vállalja tettét. „Az én vezérem a szeretet, s nem a gyűlölet.”

Antigoné ↔ Iszméné

Antigoné és Iszméné között is konfliktus keletkezik, hiszen Iszméné inkább Kreón mellett áll, fejet hajt a zsarnok előtt, bár nem ért egyet vele. Iszméné félti a saját bőrét, és Antigonét is próbálja lebeszélni arról, hogy a király parancsát megszegje. Antigoné viszont hajthatatlan, Iszménére nem hallgat, és haragszik is rá egy kicsit, amiért ő nem akar kiállni Polüneikész mellett.

Kisebb konfliktusok: – Haimón ↔ Kreón
– Teiresziász ↔ Kreón
– Iszméné ↔ Kreón

Néhány szereplő jellemzése

Antigoné: Antigoné egy fiatal királylány. Pozitív személyiség. CSaládszerető, fontosak számára a szokások, a hagyományok. Érzékeny, érzelmekkel teli ember. Egy határozott, magabiztos lány, aki tulajdonképp túl makacs, megrendíthetetlen, de bátran vállalja tetteinek következményeit. Ő az egyetlen, aki a lelkiismeret parancsát életénél is drágábbnak tartja. A halált értelmetlennek tekinti, nem tartja dicsőségesnek. Ragaszkodik az élethez, nagy az életszeretete. Utolsó kívánsága, hogy ítélői is ítéltessenek igazságosan.

Kreón: Kreón célja, hogy a város békéjét helyre állítsa és fenntartsa. Zsarnokként viselkedik, nem hallgat senkire, nem befolyásolható. Semmi nem tudja döntését befolyásolni, tévedhetetlennek érzi magát. Kreón ítélete nem igazságos, mégis túl makacs, hajthatatlan, határozott. A tragédia végén saját bűnei miatt omlik össze.

Iszméné: Iszméné óvatos, törvénytisztelő lány. Nem meri kimondani, amit érez, amit gondol. Fejet hajt a zsarnok előtt, bár nem ért egyet vele. Nem segíti testvérét, Antigonét Polüneikész eltemetésében, de mikor Antigonét vádolják, ő bűnrészességet akar vállalni és ez valamelyest a családszeretetére, és becsületességére vall.

Haimón: Haimón bölcs, okos érvekkel próbálja apját meggyőzni, hogy lássa be hibáit, bár ezzel szembeszáll apjával, szembeszáll a kor értékrendjével. Nem tiszteli a kort, a tekintélyt.
Inkább Antigonét, a szerelmét választja, ő mindennél fontosabb neki.

Teiresziász: Teiresziász kívülálló, így tárgyilagosan tud ítélni. Bár vak, ő lát a „legtisztábban”, a külsőségek, érzelmek nem befolyásolják. Biztos az érveiben, semmi nem rendíti meg, a teljes tudás birtokában van.

Kar: Az agg thébaiak kara.
Ők a legváltozóbbak, kezdetben dicsőítik Kreónt, majd megpróbálják befolyásolni, végül elmarasztalják.

A megoldás

Igazi megoldás tulajdonképpen nincs, hiszen Antigoné, Haimón és Euridiké meghal. Mégis végül Antigoné embersége győz, a gőgös zsarnok pedig megbukik. Kreón felismerte hibáit, de már késő, már nem tud semmit visszaváltoztatni, teljesen összeomlik, de büntetése jogos. A bűnös sem menekült meg büntetésétől és ez így igazságos.

A DRÁMA MŰNEME

Lényege, hogy az alkotó nem elbeszél egy történetet, nem személyes hangon szól, nemcsak maga beszél (epika, líra), hanem másokat beszéltet. Ugyanakkor ötvözi a másik két műnem jellegzetességeit: a drámai műveknek is van története, illetve a dráma szereplői saját gondolataikat, érzéseiket közlik a dialógusokban (párbeszéd) és a monológokban. A drámai műfajok két szinten bontakoznak ki: a cselekvésben, tettekben (akció), illetve a beszédben (dikció). A kettő (akció és dikció) egysége a dráma cselekménye. A drámai cselekmény tehát elválaszthatatlan a játéktól, az előadástól.

A dráma mindig most játszódik, a szemünk előtt, akkor is, ha amit látunk, réges-régen történt. Az időbeli vonatkozás az előadásban eltűnik, nincs jelentősége. Éppen ezért a mű és a befogadó viszonya a drámai műfajokban a legintenzívebb.

A DRÁMA SZERKEZETE

A cselekmény folytonosságát, a drámai szándék kibontakozását és tetté érlelődését, a drámai helyzet motivációját, valamint a szereplők jellemének kibontakozását, fejlődését a drámai szerkezet fogja össze.

1.        Expozíció: feltárul a drámai szituáció, megismerjük a főbb szereplőket, a történet helyét és idejét.

2.        Bonyodalom: kibontakozik a cselekmény, feltárul a szereplők és a szereplőcsoportok közti viszony.

3.        Válság, krízis vagy tetőpont: a cselekmény csúcspontja, a drámai konfliktus a tetőpontjára ér.

4.        Sorsfordulat, késleltetés: a feszültség fokozásának eszköze, a végső megoldás előtt a szereplők még egyszer megpróbálják megoldani a drámai helyzetet; gyakran együtt jár vele a felismerés.

5.        Katasztrófa vagy végkifejlet: a dráma megoldása, a drámai helyzet megszűnése; pozitív és negatív irányú kibontakozás egyaránt lehetséges, a műfaj határozza meg a végkifejletet.

A DRÁMAI MŰFAJOK

1. A tragédia

A tragédia a dráma műnemének egyik alapműfaja. Négy lényeges jellegzetessége: komoly tartalom, befejezettség, egy eseményre való koncentráltság, ennek meghatározott időbeli hosszúsága és a nyelv. „Lényege nem az emberek, hanem a tettek és az élet utánzása.” /Arisztotelész/

A cselekmény és a konfliktus szempontjából döntő jelentőségű a fordulat. Ez együtt jár a felismeréssel, a szereplő (tragikus hős) a nézővel együtt felismeri, hogy cselekedetei, szándékai nem megvalósíthatók, eddigi cselekedetei, tettei értelmetlenek voltak vagy épp ellenkező hatást eredményeztek

A drámai művek meghatározó eleme a konfliktus. A konfliktus két vagy több cselekvő, cselekvés, akarat szembenállása, és az alaphelyzetből (prológus) bontakozik ki. Az összeütközés a cselekvések összeütközése, az akaratok és szándékok szembenállása. A drámai mű tetőpontján bekövetkezik a nyílt szembesülés, eldől, hogy milyen irányba fordulnak az események. A tragédia mindig tragikus végkimenetelű.

2. A komédia (vígjáték, bohózat)

A komédiában általában kisszerű emberek, kicsinyes tulajdonságok ütköznek össze, a helyzetek és a jellemek formálásával az emberek gyarlóságai nevetséges színben tűnnek fel. De komikus hatású az is, ha kisszerű célok megvalósításáért túlságosan is nagy eszközöket használ a komédiahős. Esztétikai minősége a komikum, amely a nevetséges hatásra épül. A komikumot valamely hiba vagy rútság okozza úgy, hogy nem kelt fájdalmat vagy szomorúságot a nézőben. A komédia mindig szerencsés végkimenetelű.

Jellegzetes elemei: személycsere, félreértés, a helyzetek és a jellemek össze nem illő volta, a hazugság lelepleződése, stb.

·         Kosztolányi: Halotti beszéd

    A  Számadás kötet meghatározó verse.

·         A cím egy ősi nyelven írott szöveget idéz.

·         szabad vers (változó sor és versszak hosszúság)

·         formai változatosság

·         Az embert egyedüli példánynak, fénynek, csodának nevezi.

·         Az ember himnuszának is nevezhetjük a verset.

·         A vers végén újra megjelenik az intertextualitás: „hol volt, hol nem volt”, a mese irányába viszi el az emberről alkotott képet.

·         Hangulatváltások: pátosz → személyes rész → mese világa